A parlament több kudarcos próbálkozás után tegnap ismét törvényt hozott a szólásszabadság korlátozásáról, ezúttal a gyűlöletbeszédnél szűkebb körben, csak a holokauszttagadást rendelve büntetni.

A törvényszöveg véleményem szerint használhatatlan, de a lényeg nem ez, és úgy látom, hogy ez mást sem érdekel különösebben, hanem az, hogy ismét a felszínre került a tiltani-nem tiltani-, a demokrácia halála- és a csapjunk oda a fasisztáknak-vita. A vita lényegében nem arról szól, hogy konkrétan a holokauszttagadást lehet és érdemes-e tiltani, mert teljesen véletlenül történt, hogy az alapprobléma ezúttal ebben a formában manifesztálódott. Hanem arról, amiről már 1992 óta, vagy a 18-19. század óta szól, történetesen, hogy lehet-e, és ha igen, milyen mértékig lehet a demokrácia védelmében alapvető jogokat korlátozni.

Hogy ezúttal a zsidóság védelmében számolja-e fel magát Weimar, és hogy tényleg a pokolhoz vezet-e az az út, amelyiknek a köveit csupa jószándékú emberijog-védő rakosgatja gyűlöletbeszéd-törvényekből.

És most, hogy eljutottunk az alapvető kérdéshez, hadd adjam meg rá felütésnek az én válaszomat: egyetértek a parlament törekvésével, a szólásszabadság ebben a mértékben igenis korátozható.

John Stuart Milltől Sólyom Lászlóig sokan, sokszor és tüzes hévvel álltak ki, és védték a hont kivont szablyával a szólásszabadság tartalomalapú korlátozása ellen, vagyis mondták azt, hogy amíg egy közlés nem uszító, addig tartalomsemlegesen kell megítélni, nem szabad a benne foglalt vélemény alapján tiltani. Az érvrendszer szerint a demokratikus társadalomban minden témában minden véleményt szabadon kimondanak, majd a felelős állampolgárok közössége ezeket ütköztetve, mindenkit meghallgatva kiválasztja a legésszerűbbeket, meghozza a helyes döntéseket, a helytelen, vagy hibás érvek pedig egy öntisztulási mechanizmus következtében maguktól kiesnek a közbeszédből, mert a jobb érvek legyőzik őket. Tiltásra tehát így nincs is szükség, mindenki mondhat mindent és még csak nem is árt vele senkinek, kecske is van és káposzta is, peace és love és charity.

A probléma annyi, hogy a fenti tétel alkalmazhatósága erősen kérdéses.

Mert nehéz elképzelni, ahogy a hámló vakolatú budai kocsmában a csodarabbi odamegy TrianonTagadó Tibihez (alias 3T), hogy egy tea mellett elbeszélgessenek arról, hogy milyennek is kéne lennie egy rendes, korrekt, komilfó farkincának. És persze ugyanez fordítva.

William Golding óta tudjuk, hogy ha páran felügyelet nélkül kivetődnek egy ismeretlen szigetre, akkor ott nem lesz faszkodás a 6 szem búzából 50 szem búzával, 50 szem búzából 200 szem búzával, sem spanolás a kötelező négerrel, ellenben a racionális Röfi agyát szétkenik a korallzátonyon, az idealista örömhírhozó Simonból pedig mindenki hazavisz magának egy darabot emlékbe. Ha a józan ész nem gyakorol kontrollt, akkor előbb-utóbb más fog.

Nem ismeretlen és nem szokatlan a közlés tartalmának szabályozása más területeken, vegyük például a fogyasztóvédelmet. Ha a gyártó azt hazudhatna össze a termékéről, amit csak akarna, mondván, hogy kellő utánajárással minden állításáról ki lehet deríteni, hogy igaz-e vagy sem, az igen cinikus hivatkozás lenne a szólásszabadságra. Hiába derül ki utólag, hogy dögkútról kihalászott, ipari hulladékkal dúsított, radioaktív matériát nyeltünk be: amikor már burjánoznak a daganatos sejtek, akkor nincs visszaút, akkor már cseszhetjük, hogy ártatlan áldozatok vagyunk, akiket árvertek, mert rányomták a csomagolásra, hogy update.

Náculásra és toxinokra ráírni, hogy emészthető, sőt egészséges, aljas vagy buta dolog, alapelvek félreértelmezésével ráírni engedni pedig meggondolatlan.

Ha üldözik a zsidókat, akkor zsidó vagyok, ha üldözik a holokauszttagadókat, akkor holokauszttagadó, ha üldözik az üldözőket, akkor üldöző. Mivan? Lehet magunkat vakon tartani idealista elvekhez, lehet bízni abban, hogy a partnereink is így tesznek, és persze lehet a vukival is sakkozni, csak jobb nem elfelejteni, hogy ha nem ő áll nyerésre, gond nélkül szétveri a fejünkön a táblát.

Láthatólag nem vezetett a demokrácia pusztulásához más országokban sem a hasonló szabályozás, az ezzel kapcsolatos dörgedelmes szózatok nem meggyőzőek, még ha a szabadság minél nagyobb arányú kiterjesztésére való törekvést lehet is értékelni bennük.

Mint ahogy szeretjük a partizánt, aki a  mellén feltélpve az inget rohan a szuronyos felé, odaüvöltve neki, hogy "Ide lőj, kutya!", mert megdicsőülve, bár végétre is már csak biomasszaként hullik a porba. Igazán csak a stratégát értékeljük, aki végül ésszel biztosítja a győzelmet, és aki nem hiszi azt, hogy pusztán hit által többé nem koppan a padlón, ha már egyszer megtörtént, és aki onnantól inkább a lába elé néz.

Beszámíthatatlanok vagyunk, és az információk sokasága miatt esély sincs arra, hogy mindenkinek a kezdetektől levezessük, hogy a népirtás miért rossz. Az azt propagáló véleményt egyszerűen ki kell zárni a közéleti diskurzusból, vagy ha ez nem sikerül (nem sikerülhet), legalább hirdessük ki a Magyar Közlönyben, tétessék közhírré, hogy hol vannak a határok, hogy mindenki lássa: ez a vélemény rossz. Mert a gyűlöletbeszéd-törvény után is lesz gyűlöletbeszéd, ez nyilvánvaló, ahogy a büntető törvénykönyvtől nem szűnik meg a lopás, a vesztegetés és a földmérési jelek megrongálása. De társadalmilag ki van mondva, hogy az ilyen cselekedet elítélendő, és az az általános norma, hogy tartózkodunk tőle... és ez  még akkor is valami, ha a szkeptikusok csak gúnyosan mosolyognak rajta.